FotoVideo magazin

2009. december – 2010. január
Szerző: Soltész Rezső
Rózsa Zsuzsanna nem kisgyermekkorában kezdett el fényképezni, találkozása a fotózással mégis egyedi, szinte mesébe illő. Személyiségében hordoz valami lebegésszerű megfoghatatlant, ami azt a “nagy titkot” is magában rejti, ami a képein érhető tetten. Zsuzsanna képei ugyanazt a nyitottságot sugározzák, amilyen ő maga, közvetlen, őszinte és befogadó. Megjelent fotókönyvei és számos kiállítása méltán tükrözik tehetségét és szorgalmát, mellyel a körülötte lüktető világot mutatja meg számunkra itthon és a világban egyaránt.

Hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek…

Amikor a fotózásról és fotósokról beszélünk, nincs két azonos út, mert mindenki a maga módján és lehetőségein keresztül jut el a felismerésig, a fotográfia mint művészet, vagy kifejezési eszköz felfedezéséig. Rózsa Zsuzsa életútja merőben eltérő minden eddigi történettől, sziporkázóan változatos, izgalmas és nagyon egyéni. Mindezt a képei igazolják a legjobban.

Mikor vettél először fényképezőgépet a kezedbe?
1995-ben találkoztam egy fotóssal, Domokos Józsival, aki évekkel korábban standfotós volt, filmforgatásokon dolgozott. Kíváncsian figyeltem ahogy kattogtatja a masináját, amit aztán később kölcsönadott nekem. Egy ősrégi kisfilmes Chinon volt, de az első pillanattól kezdve a magaménak éreztem, valahogy „beleállt” a kezembe. Fekete-fehér filmet fűztünk be, és elkezdtem fényképezni. Nagyon élveztem…
Miket fényképeztél, és mit mondott Józsi a képekről?
Mikor megmutattam az első felvételeim, egyértelműen biztatott. Azt mondta, szerinte érdemes lenne a fotózással foglalkoznom. Józsinak egyébként több gépe is volt, s látván az érdeklődésemet, később egy komolyabb Chinont adott a kezembe. Ezzel már színesben is fényképeztem, de közben Józsi megtiltotta, hogy makro állásban használjam a gépét, mert valami kis hibája volt. Engem persze az vonzott a legjobban. Nagy élmény volt közelről látni a leveleket, bogarakat.

Mit tanultál, mi volt a foglalkozásod abban az időben?
Az eredeti szakmám közgazdász, de sok mindennel foglalkoztam az évek során, akkor éppen egy kis könyvelőirodám volt Zalaegerszegen.Egyébként ez nálunk egyfajta családi hagyomány. Édesanyám is főkönyvelő volt, így én is erre a pályára kerültem. A fotózás tökéletes ellenpólusa ennek a szigorú, szabályokkal terhes munkának, és közben úgy éreztem, megtaláltam azt, amit egész addigi életemben kerestem. Rájöttem, hogy amire vágyok nem más, mint az alkotás öröme, hogy valami megszülessen a kezeim között. S mindehhez a szabadság érzete társult, mert a fotózás teljesen felszabadított.
Mennyi ideig tartott ez a fotózgatás, mikor fordult komolyra a dolog?
Józsi első biztató szavaitól kapott lendületemben vettem egy mély levegőt, és a képeimmel besétáltam Budapesten az iparművészeti egyetemre azzal, hogy szeretném megtanulni a fényképezés technikai oldalát. Úgy éreztem, a többi bennem van. Így ismerkedtem meg a reklámfotós-műhelyvezető Kaunitz Tamással, aki elvállalt. Az első kérdése persze az volt: „Géped van?” Mire a válasz: „Hát az nincs.” És akkor segített gépet venni. Egy Nikkormat FT3 lett az első fényképezőgépem. Akkor még vidéken éltem és hetente szerdánként jártam fel Pestre, ugyanis közben elkezdtem egy levelező kurzust az egyetemen, ahol művészeti menedzserként diplomáztam. Tamással ilyenkor találkoztunk, végignéztük együtt a munkáimat, a kontaktokat és beszélgettünk a képekről. Feladatokat is kaptam, amiket aztán rendszeresen nem teljesítettem, míg végül azt mondta nekem: „Figyelj, mától azt fényképezel és annyit, amennyit akarsz!” És ez a szabadság nekem nagyon tetszett. Nem volt semmi kötelező. A magam ritmusában haladhattam.
Meddig tartott az egyetemen a képzés?
A művészeti menedzser szak két és fél évig tartott, amit igen élveztem, mert egy csomó új és izgalmas dolgot tanultam ott, ami szorosan kapcsolódott a fotózási ambíciómhoz: művészettörténet, iparművészet-történet, műkereskedés. Jártunk árverésekre, persze fotóárverésekre is. 1998-ban végeztem el az egyetemet. Időközben egyre nagyobb vágyat éreztem arra, hogy mások is lássák a munkáimat. Az első anyagom az őrségi vásárról jelent meg 1997-ben. Útközben, hazafelé a buszon elkezdtem írogatni valami riportfélét az eseményről, aztán egy fotóval együtt bevittem a Zalai Hírlap szerkesztőségébe. Leadták, és ezzel elkezdődött egy három évig tartó tudósítói periódus a lapnál. Külső munkatársként dolgoztam. Nagyon érdekeltek a néprajzi jellegű témák, volt egy sorozatom népi kismesterségekről. Az első „komolyabb” anyagom egy fazekasról szólt, aztán kosárfonó, hintókészítő, fafaragó, ötvös követte. Érdekes feladat volt számomra ez a munka, mert miközben fotóztam a riportalanyokat, ezzel párhuzamosan kérdeztem is őket. Volt egy kis diktafonom, ez segített a cikkírásnál, és persze nem volt autófókusz a fényképezőgépemen. Nikon FE-vel dolgoztam akkoriban. Ez eltartott egy darabig, de Zalaegerszegen ott volt a színház is! ’98 januárjában az utcán megpillantottam Bereményi Gézát, aki a színház művészeti vezetője volt akkor és Bagó Bertalant, aki rendezett ott. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a színházban fényképezzek. Másnap már ott is voltam.Mivel a néhai Mai Napnak is tudósítottam alkalmanként, Bereményiről és Bagóról is küldtem egy-egy anyagot. Aztán folytattam a kulisszák világának felfedezésével. Egy egész évadot töltöttem el a díszletek mögött, az öltözőkben, a színészek közvetlen közelében. Valami nagy-nagy titok megfejtője szerettem volna lenni. Szerettem volna megtudni, miképp változik át a színész az épp aktuális figurává. Ezt nem sikerült ugyan megfejtenem, de helyette láttam azt, ki az, aki valóban átalakul és ki az, aki csak úgy tesz. Ez a sorozatom fekete-fehérben készült. Magam nagyítottam a képeket akkortájt. Az anyag A színpadon túl címmel album formájában is megjelent 1999-ben.
Ez egy szédítő sebesség, hiszen ’95-ben veszed először kézbe a kamerát, ’97-ben megjelensz a Zalai Hírlapban, mellette elvégzel egy egyetemi kurzust, képletesen elfoglalod a városi színházat, és albumot jelentetsz meg. Mi történt még?
Ezt az anyagot vittem, mutattam mindenfelé. Számtalan kiállításom volt, elsősorban a megye művelődési házaiban, de Budapesten a Puskin mozi melletti Odeon kávézóban is nyílt tárlatom, amit Verebes István nyitott meg. Ebben a sorozatban egyébként van két felvétel, amit beválasztottak „Az év fotói” közé. Az egyiket Verebes Istvánról, a másikat Kulka Jánosról készítettem. Az utóbbira máig jól emlékszem. Aznap kétszer játszottak a My Fair Lady-t és a két előadás között Kulka három percet adott nekem. Ki sem használtam. Lőttem párat és tudtam, hogy megvan.
Mindig tudod?
Igen! Ezt lehet érezni. Egyébként én nem lövöldözök össze-vissza, mint azt most sokan teszik a digitális technika birtokában.
Mindaz, ami veled történt viszonylag rövid idő alatt, egyfajta döntések sorozatából adódik, akár önmenedzselésnek is mondhatnánk, mindenesetre nagyon sikeres. Ösztönös mindez benned, vagy tudatos?
Ösztönös! Teljesen! A fotózással való kapcsolatom, a tanulási vágy, a pályaváltás, a megmutatkozás vágya, a kiállítások szervezése, az egész anyag Pestre hozatala mind belülről jött, mindenféle tervezés nélkül.
Mikor lett vége Zalaegerszegnek?
2001–ben fölkerekedtem és eljöttem Budapestre. Hogy miért?! Mert úgy éreztem, hogy bezárulnak előttem az ajtók. Velem mindig úgy történik, hogy az élet szinte rákényszerít, hogy odébbálljak. Mikor megjelent egy címlapfotóm a Zalai Hírlapban, pontosan tudtam, hogy itt ennyi volt és nincs tovább. Elértem a maximumot, mert ezután legfeljebb még egy címlapfotó következhet. Többre vágytam. Másrészt a könyvelőirodám megbízói egymás után mentek tönkre. Lépnem kellett!
Mi történt veled Pesten?
Nem akartam többé a könyveléssel foglalkozni, a megmaradt ügyfeleket anyukám „örökölte”, aki meg imádta a könyvelést, én pedig elkezdtem böngészni az álláshirdetéseket. Szalay Balázs, az ismert raliversenyző marketingest keresett a vállalkozása számára. Nála kezdtem el dolgozni. Persze hamar kiderült, hogy fotózni is tudok. Kezembe nyomta a gépét, valami akkori csúcsszuper Nikont és a marketingmunka mellett étterembelsőket, ételfotókat, portrékat készítettem a cég számára. Egy évig tartott ez a munka és közben a saját fényképezőgépem pihent. Ekkor viszont megtalált egy zalai grafikus barátom, Németh Csaba Elek és egy közös munka – a Somlóról készülő könyv – ötletével állt elő. Azt mondta, „Kevesen látják úgy a részleteket, mint te. A Somlót pedig részleteiben kell bemutatni.” Én pedig boldog voltam az új kihívás miatt. Sajnos ez a könyv nem készült el, megjelent viszont egy másik közös munkánk: egy képes operakönyv Mozart Don Giovannijáról. Szerencsénkre az operát éppen akkor újították fel és az előadás próbái már javában zajlottak az Operában Kesselyák Gergely rendezésében. 2003-at írunk ekkor. Kesselyák aztán úgy megszerette a képeimet, hogy mikor ő lett a művészeti vezető, hívott, dolgozzunk együtt. Mindez csupán két és fél hónapig tartott, mert az igazgatóváltás mellett a fotósváltás is lezajlott az Operában. Később aztán a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete ösztöndíjjal támogatta egy projektemet, melynek témájául az Opera kulisszáit választottam, így pár hónapra ismét visszakerültem a Házba. Ebből az anyagból 2008 tavaszán nyílt kiállításom a Vörös Szalonban.
Nézve a honlapodat (www.fotorozsa.hu), tele van csupa izgalmas dologgal, utazásokkal, eseményekkel. Hogyan tudtad majdnem a fél világot csak úgy egyszerűen bejárni?
A külföldi utazásokat 2001–ben, Budapestre költözésemmel egy időben kezdtem, akkor még filmre fotóztam. 2004-ben egyik barátnőmtől, aki Jordániában élt akkor, kaptam egy meghívást. Fantasztikusan élmény volt és úgy éreztem, az a világ a második otthonom. Végtelen nyugalom vett körül. 2005-ben visszatértem újra és elhatároztam, hogy ezentúl, minden évben felfedezek egy-egy arab országot. Ez azóta így is történik. 2006-ban Tunéziában, 2007–ben Egyiptomban jártam. 2008–ra egyszerre két ország, Marokkó és Szíria jutott, majd 2009-ben Ázsiában kalandoztam. Időközben arab kultúrát hallgattam a József Attila Szabadegyetemen és arab nevem is van már. Fontosnak tartom, hogy megmutassam ennek a világnak azt az arcát, amit mifelénk kevesen ismernek, amiről nem szólnak a hírek.
Mi az, amit fotózás közben tudatosan keresel a különböző témákban?
Egyszerűen hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok. Én a képeket nem kitalálom, hanem megtalálom! Figyelem, ami előttem történik. Nézem, akár egy filmet, amibe időnként bele-belekattintok. Egyszerűen csak megérzem, hogy mikor nyomjam meg a gombot. Ebben a helyzetben, a képalkotási folyamatban mindig az ösztönöm vezérel, és ezt élvezem az egészben a legjobban.
Dolgoztál már műteremben?
Ez még előttem áll, de várom, hogy ebben a közegben is kipróbáljam magam, és hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen, az új lakásomat már úgy terveztem meg, hogy abban helyet kap egy kis műterem is. Azt hiszem, most érkezett el az idő, hogy ebbe is beletanuljak. Hozzáteszem, eddig nem éreztem ennek a hiányát és a szükségességét sem.
Hihetetlen véletlen és szerencsesorozat számomra mindaz, amit elmesélsz. Úgy tűnik, valahogyan mindig jó helyre állsz és onnan tovább, előre tudsz lépni. Hogyan látod mindezt te magad?
A véletlenben nem hiszek, a szerencsét pedig ki kell érdemelni szerintem. Az, hogy az ösztöneim vezetnek, ma már tudatos döntésem. Számomra mindig fontos volt, hogy a kitűzött céljaimat elérjem. Az időponthoz nem ragaszkodom. Ha nem jön össze elsőre, összejön másodikra. De ha sokadikra sem jön össze, akkor rossz az út, jobb másik után nézni. Néhányszor sikerült az életemben olyan emberekkel találkoznom, akik önzetlenül segítettek, miközben az egzisztenciám, a fotózással párhuzamosan végzett különféle munkáim lehetővé tették, hogy finanszírozzam az utazásaimat, fejlesszem a technikámat, hiszen közben NikonD70-re, D200–ra, majd D700-ra váltottam. Nagy álmom a 21 arab országot felölelő anyag létrejötte, de ezen még jó pár évig dolgozni fogok. Viszont tavasszal látható lesz, mit is fényképeztem Szíriában. 2010 április 15-én nyílik a kiállításom a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.

Figyelem, ami előttem történik. Nézem, akár egy filmet, amibe időnként bele-belekattintok.

Lásd magad másképp!
Jelentkezz fotózásra!

Az üzenet elküldésével hozzájárulsz fenti adataid kezeléséhez.

14 + 7 =