Az elmúlt nyáron hazai vizeink szerelmese lettem.

Mindig is irigykedve figyeltem azokat, akik ügyesen, magabiztosan mozognak a vízben. S bár ezt továbbra sem mondhatom el magamról, de ennyi időt, mint az idén, még sohasem töltöttem vízben, vízen, vízparton. És ennek minden percét élveztem: amikor égetett a nap, amikor viharzott a víz és azt is, amikor húztam az evezőt.

A vízi kaland augusztus elején a Balatonnal indult, ahol a nyár legforróbb hetét sikerült kifognom. A Fertő-tónál mindössze egy napfelkelte erejéig jártam, viszont a Velencei-tónál, Gárdonyban ismét több napot töltöttem. A Duna zárta a sort Szigetszentmiklós környéki kenuzással.

Gyerekkoromban hétvégenként a közeli Szajki-tavakhoz vagy a Balatonra kirándultunk, de akkor nem érintett meg úgy a víz, ahogy felnőttként.

Ez a vonzalom igazából a tengereknek köszönhető. Amalfi partjainál kezdődött 2002-ben és folytatódott a horvát Adrián. Tunéziában, megpillantva a Földközi-tengert könnyek szöktek a szemembe. Bulgáriában a Fekete-tengert – éjszaka érkezvén – tényleg feketének láttam. Egészen pontosan nem láttam semmilyennek, csak a zúgását hallottam. Később persze találkoztunk napvilágnál is, de az első élmény a feketeségéhez kötődik. Évek múltán sétáltam az Atlanti-óceánban Marokkónál, az öbölben Dubajnál és megmártóztam a tengerben Phuketen.

Az idei nyáron hazai vizeinkkel kötöttem barátságot. Lehet, hogy előbb világgá kellett mennem, hogy ez megtörténjen?