Örömmel osztom meg Veletek legutóbbi portréfotózásom élményeit, és nem is saját magam, hanem a modell szemszögéből. Nagyon kedves, szívhez szóló e-mailt kaptam ugyanis Magditól. Következzenek hát az ő szavai:
Szerettem volna egy olyan fényképet magamról, amely jó érzésekkel tölt el, amely örömet hoz, bármikor ránézek. Ezzel az egyszerűnek tűnő kéréssel hívtam fel Zsuzsát. A honlapján bemutatott fotók és referenciák után csendben bizakodtam… a munkáiról azonnal láttam, hogy gyönyörűek és egyben professzionálisak is. Inkább a magamba vetett hit halványította a reményem.
Aztán minden olyan természetesen, gördülékenyen haladt: a ruhaválasztás, egy kis smink, a rakoncátlan hajtincsek összefogása. Az ajándék mindehhez: a ragyogó napsütés. Majd Zsuzsa fényeket mért, szögeket és helyzeteket állított, elkezdődött a „kattintgatás”.
Nem tudtam, mi jár a fejében, csak azt láttam, hogy boldogsága van abban, amit csinál. Örül a képeknek, örül annak, hogy velem dolgozik. Ez a felemelő, átható jó érzés pedig engem is hamar megérintett. A kezdeti feszengés után azon kaptam magam, hogy élvezem a közös munkát, a halkszavú, de határozottan érkező elképzeléseket: Próbáld így… Figyelj rám… Nézz az ablak felé… Jól csinálod! Mindeközben mennyi idő telt el? Szinte érzékelhetetlen volt. A születő képekre való közbenső rápillantások pedig gyermeki csodálkozást hoztak: Hűűű és Naháát, Jajj de szép!
A képválogatásnál adta fel igazán a leckét Zsuzsa: a sok fantasztikus fotó közül melyiket válasszam? De ebben is kaptam iránymutatást, egy fotográfus szemével sikerült meglátnom, melyik felvételben van meg igazán a „flow”.
Az elkészült képek pedig lassan önálló életre kelnek.
Anyukám azt írta: „Milyen szép vagy kislányom”. Aztán örömmel hívott, hogy a barátnői gratulálnak neki. Az ismerősök szívből jövő, őszintén szép bejegyzéseket írnak, dicsérő szavakat, s közben méltatják a fotóst. És szinte átérezhető, ahogyan az emberek arcán egy apró mosoly indul el, a képek láttán felcsillan a szemük, a fény-kép megérinti a lelküket, s talán belefeledkeznek ebbe a varázslatba egy kis időre.
Ez már nem Zsuzsa és nem én vagyok… de mindketten kellettünk hozzá, s kellett a pillanat, amelyre sikerült rátalálni.
Babits gyönyörű sorai jutnak eszembe: „Mindenik embernek a lelkében dal van…”
Igen, megkaptam, amit kértem, jóval többet is annál… hálás vagyok az élményért, és az érzésért, amelyet a képek indítanak el bennem önmagamról és indulnak el másokban rólam, Rólad, önmagukról.
Sebők Magdolna





